KRÍZISEK MEGJELENÉSE, FORMÁI ÉS KEZELÉSI LEHETŐSÉGEI
Alábbi tanulmányomban azokat a pszichológiai ismereteket szeretném felvázolni, amelyek a krízisek lélektanával foglalkoznak mivel ezek az emberi élet folyamán igen nagy megterhelést jelentenek és többnyire kiszámíthatatlanul törhetnek ránk. Nyilvánvaló, hogy amikor nevelőotthoni környezetben végzett megfigyeléseimet és eddigi tapasztalataimat próbálom közvetíteni, akkor olyan gondolatok és ismeretek közlését is meg kell kísérelnem, amelyek e témakör távolabbinak tűnő és a közvetlen gyakorlattól messzebb eső tájait is megvilágítják. Mindezzel azonban azoknak nevelőknek szeretném emészthetőbbé tenni ezt az egyébként nehéz témát, akiknek az állami gondoskodásban élő gyermekek gondjaira bízattak. Számot kell vetni azzal, hogy e feladat sikeres és jó betöltéséhez sokszor komoly, talán a nevelők erőit és adott képzettségét meghaladó fogalmak, pszichológiai ismeretek tisztázásához kell eljutniuk. Ugyancsak számolni kell azzal is, hogy ezek gyakorlati felhasználásában is – többnyire – segítségre szorulnak.
1. Néhány érdekes – ma már jobbára irodalminak tekintett – témát fogunk érinteni, lényegében azért, hogy érzékeljük az antropológiai, tudománytörténeti távlatokat. Nevezetesen a krízisek, válságok és testi-lelki megrázkódtatások filozofikus és irodalmi leírásáról, ezek megragadásáról, megfogalmazásairól és néhány megoldási kísérleteiről teszünk említést.
Már a legrégebbi kultúrák is megkülönböztettek és leírtak olyan lelkiállapotokat, amelyek az élet velejárójának is tűnhettek ugyan, ám mégis váratlanul és szinte megsemmisítően törtek rá az egyénre, népcsoportokra, országokra, birodalmakra, sőt akár a „Kozmoszra” is, ami akkor a földet, a természeti és emberi világot jelentette görögül.
Ismertek a Gilgames eposz megrázó sorai, amikor Gilgames rádöbben, hogy a halál (valamint az öregség, a betegség és az elmúlás) reá is vár, sőt, nemsokára olyan lesz ő is, mint a folyó vizén előtte elúszó holttestek… A Biblia mind az egyén, mint a kozmikus krízisek leírását tekintve a személyes megszólítás erejével nemcsak ábrázolja, hanem minden olvasójában megeleveníti az „őstraumát”; a paradicsomi létből való kitaszítottságot és az ember magára maradásának megrázó tényét.
A kozmikus katasztrófák (a görög kozmosz szó fent említett jelentésének értelmében) szinte minden nép ősi eposzai, regéi között megtalálhatók. A mi kultúrkörünkben talán a Bibliai özönvíz leírása a legismertebb. Itt íródtak le a az Istent, a Teremtőt is szinte „traumatizáló”, krízisbe sodró emberi viselkedésformák, döntések és törekvések döbbenetes képei is.
A pusztítás és a gyilkosság ősi képsorai – a fékezetlen ösztönlény-ember súlyos kríziseinek szerencsétlen és beteg „megoldásai” – mint speciálisan emberi „humán” megnyilvánulásokként írattak le. A „bűn” következményeként alakuló történelmi események, emberi foganásúak és eredetűek tehát. ( A bibliai leírás szerint azonban az Isten is – mintegy válaszreakcióként – lecsap az emberre. A pusztulásra ítélt emberiséget a neki adományozott „saját” bolygója pusztítaná el véglegesen és visszavonhatatlanul… ha a krízisből az elpusztítás felé mutató megoldás és a mindent elborító áradat (mint fizikai megjelenés) felett nem tűnne fel a mindennél erősebb kegyelem…). Így talán érthetőbb, hogy a görög „kriszisz”- szó, a mai krízis kifejezésű őse, ítéletet, döntést és fordulatot jelent egyszerre.
2. Érthető és érezhető, hogy az irodalom, a művészetek és a filozófia sokkal régebben foglalkoznak a krízis, a trauma, a katarzis ősi megnyilvánulásaival, mint a pszichológia.
Lényegében minden görög dráma – szerkezetében – egy vagy több krízisbe sodródó ember helyzetét írja le. Németh László drámaelméletében ezt „csapda” helyzetnek említi, amibe a hős szinte „logikusan” vagy vétlenül és akaratán kívül bekerül, s ahonnan megszabadul, vagy amibe belepusztul. Ma már tudjuk, hogy az ősi (és a mai modern?) dráma a nézők „katarzisát” célozta meg. Azaz nemcsak modellt, de érzelmi reagálást, kifutást és megoldást is kínált a kor emberének.
Személyes irodalmi élményem a krízis jelenségével és fogalomköreivel kapcsolatban, időrendileg, Hamvas Béla csodálatos esszéjéhez kötődik. Térben és az idő kínálta gyakorlatban pedig az a 10 éve az életemnek, amit öngyilkosságot megkísérelt, súlyos válságokban, krízisekben lévő emberek vizsgálatával, gyógyításával töltöttem, még ma is alapélmény.
3. Amióta az állami gondoskodásban élő fiatalok között végzek pszichológiai munkát, a serdülőkori krízisek szinte mindenféle változatával szembesültem, s nemcsak a fiatalok válságkezelése látszott komoly feladatnak, hanem a nevelők, pedagógusok szakmai segítése is komoly kihívást jelentett. Ami ebben a munkában új távlatok felé mutatott, az a fiataloknál gyakran tapasztalt fejlődési krízisekből is kialakuló, de majdnem mindig akcidentális krízisekkel együtt jelentkező krízisszituációk gyakorisága az intézetben élő adoleszcenseknél. A gyakoriság mellett azok a szociális tényezők és miliő-hatások vártak megfejtésre, amelyek egyrészt a krízisek iránti „fogékonyságot” növelik, másrészt olyan pszichés alterációkhoz vezettek, amelyek színezik és bizonyos értelemben módosítják a megszokott krízisállapotokat és azok feloldásának lehetőségeit.
A fenti vázlatos bevezetővel azt akartam érzékeltetni, hogy a krízisek bizonyos szintű tapasztalati ismerete szinte tapinthatóan közel áll hozzánk és nem távoli sem mindennapi élettapasztalatainktól, sem műveltségünktől (s nem is egyszer fájdalmasan élményközeli és átélésszintű majd minden ember számára).
Bizonyos pszichológiai szakismeretek azonban nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy nevelőotthoni gyakorlatunkban is sikeresen birkózhassunk meg ezekkel.
PSZICHOLÓGIAI ALAPGONDOLATOK
I. Bizonyos értelemben elhibázottnak látom azokat a megközelítésmódokat, amelyek a krízisek pszichológiáját, formáit és lefutását magából a common sense-ből kiindulva közelítik meg /valamilyen majd mindnyájunk által átélt, de eléggé homályosan megfogalmazható és ezért kiindulópontnak kissé bizonytalan körvonalakat adó élmények és tapasztalások leírásából/.
Részemről a kríziseket a stressz-elmélet keretei között tárgyalva látom reálisan megalapozottnak.
A stressz-elmélettel kapcsolatban bátran kiindulhatunk abból a tényből, hogy ízig-vérig XX. századi felfedezés, noha a stressz fiziológiája, valamint a stresszreakciók fiziológiai, hormonális, szekretoros és motoros megnyilvánulásai nyilván az emberrel egyidősek. Ennek a felfedezésnek azonban óriási érdeme és lehetősége az is, hogy a stresszben megjelenő fiziológiai, pszichológiai változások folyamatainak szerkezetét (struktúráját) írja le, és elemezhetővé teszi a stresszorok szerkezetét is.
Hasonló érdem az is, hogy a modell az individualitást, a stresszben az egyedi formációt ill. a válaszok lehetséges, eléggé nagyszámú variációit eleve feltételezi. Sőt ennek állandó figyelembevétele nélkül nem is alkalmazható (használható) a stresszmodell. A stresszelmélet tehát leírja és elemzi az emberre nyomasztóan ható fizikai, pszichikai, szellemi ágenseket, hatóerőket, ezeket stresszoroknak nevezi, és az erre adott emberi „válaszokat” stresszreakcióként tartja számon.
„A legáltalánosabb értelemben – mondja Atkinson – akkor beszélünk stresszről, amikor az emberek fizikai vagy pszichológiai jóllétüket veszélyeztető eseménnyel szembesülnek. Ezek az események a stresszorok, és az emberek ezekre adott válaszai a stresszreakciók”.
Nyilvánvaló az is, hogy a XX. században élő emberek stresszorainak egy része azonos az emberi múlt szinte filogenetikusnak nevezhető válságaival, kríziseivel (a szeretett, közeli lények halála, közelségük, szerettük elvesztése; a pusztító és megsemmisítő természeti katasztrófák stb). Leírhatók és megragadhatók azonban azok a stresszorok is, amelyek döntően különböznek a történelmileg már megjelent és megélt formáktól.
Napjaink rohanó életformája, a történelmi kataklizmák, az emberiség létét fenyegető ökológiai szennyezések, a sok irányban, egyszerre több helyen ható visszaélésünk a természet energiaforrásaival és eredendő /immanens/ rendjével; valamint mélységes önismerethiányunkból és filozófiai bizonytalanságunkból fakadó pszichikai terheltségünk mind-mind stresszé váltak és individuálisan és szociálisan is megoldásokat sürgetnének.
II. Nem tagadható mégsem, hogy a krízisek pszichológiai ellátását is megvalósító pszichoterápiák eredetét a hírhedt Coconut Grave klubban kitört tűzvészhez lehet kötni (itt egy győztes futballmeccset ünnepelt közel 800 ember, s közülük 500-an meghaltak, további kétszáz ember kórházi kezelésre szorult). A több száz család, hozzátartozó pszichológiai ellátást megszervező Lindemann híres és mérföldkőként számontartott tanulmányát 1942-ben adta ki, tehát jóval Selye János stressz-teóriájának összefoglalása előtt ( Selye János híres munkájának revideált kiadása 1979-re tehető, bár az elmélet megjelenése tudományos körtökben ezt kb. 10 évvel megelőzi).
Lindemann tanulmánya nyomán fogalmazódott meg az érzelmi krízis fogalma, amelyet aztán Caplan, Sifeneos és még sokan mások fejlesztettek tovább. Caplan-tól származik azonban a krízisállapot behatárolása, mely szerint krízis-állapoton olyan helyzetet értünk, illetve ez akkor alakul ki, amikor:
1) valaki kénytelen a lelki egyensúlyát veszélyeztető – sokszor váratlan és többnyire külső – körülményekkel szembenézni;
2) ennek fenyegető közelsége számára mindennél fontosabbá válik;
3) ezeket a helyzeteket sem elkerülni, sem megoldani nem tudja szokásos problémamegoldó eszközeivel, energiáival.
Sifneos, P. E az érzelmi krízist olyan feszült, fájdalmas állapotként határozta meg, amelyben, mind a jobb, mind a rosszabb irányba fordulás lehetősége adva van. Ez az állapot törvényszerűen valamilyen kockázatos életeseményt követ, amely az érintett, megelőzően lelkileg egészséges személyben megteremti az érzelmi krízis lehetőségét. (Végeredményként azonban nem mindenkinél alakul ki krízis.) Sifneos szerint – többnyire – ilyen kockázati faktor lehet például egy hozzátartozó hirtelen halála és az ezután kialakuló gyászos megfosztottság érzése, amely majdnem minden egyénben krízisállapotot idéz elő. A válsághelyzet tehát valamilyen külső hatás, vagy hatások által kiváltott eseménysor, amelynek lefutása – a meghatározásból adódóan – időben korlátozott.
Holmes és munkatársai széleskörű vizsgálatokat végeztek a krízist kiváltó életesemények feltérképezésére. Az empirikus vizsgálatokat követően súlyozták a különböző „életváltozások” fontosságát, az általuk kiváltott megterhelés súlyát stb. Az egyes történésekre vonatkozóan sorrendet állítottak fel. Figyelemre méltó, hogy az első tíz legmegterhelőbb életesemény közül az első hét hely családi vonatkozású. Jakobson szerint a krízisállapot hat- nyolc hétig tart. A krízis lezajlását többféleképpen szokták szakaszokra osztani. Később majd látjuk azt is, hogy a krízisek terápiája ill. a mentálhigiénés szemléletből következően a laikus segítőknek nyújtott képzésből eredő segítségnyújtás folyamatában igen fontos a krízisállapot adott szakaszának és szerkezetének (azaz a krízisben szenvedő organikus-pszichés jellemzőinek, életkorának, szociológiai jellemzőinek) a felismerése!
A legegyszerűbb és legszemléletesebb Hirschowitz felosztása, amely szerint:
• a kiváltó hatásra (amelynek ideje, néhány perctől kezdődően, órákban mérhető)
• a megrettenés és nyugtalanság szakasza következik (ez néhány napig is tarthat),
• ezt követi az alkalmazkodás időszaka (amely heteket vesz igénybe)
– s végül: valamilyen formában helyreáll az egyensúly (néhány hónap alatt, de gyakran jóval hosszabban elhúzódik a krízis és pszichoteráiát igényel szinte minden formája és időtartama ).
Egy másik vonalon, a fejlődéslélektan modern eredményei felől nézve: E.H.Erikson nyomán megkülönböztetünk fejlődési és az akcidentális kríziseket. A fejlődési krízisek olyan viszonylag hosszabb időszakok, amelyek során az élet más szakaszaihoz viszonyítva gyorsabban jelennek meg lényeges, a fejlődéssel törvényszerűen jelentkező változások. Tipikus példája a serdülőkori válság (de más munkákban megemlítik a menopauza időszakát, sőt a terhességet is). Az u.n. esetleges kríziseket azonban – s a legtöbb kríziselmélet ezekkel foglalkozik – egy adott időpontban, hirtelen megjelenő sajátos életesemény váltja ki .
Jacobson (1979) a krízismátrix elméletében összekapcsolja a fejlődési és az esetleges krízisek fogalmát. Megközelítésében a krízis „..néhány hónaptól, néhány évig tartó, olyan időszak, amely alatt az egyén nagy valószínűséggel él át többszörös érzelmi fenyegetettséget, s ezalatt egyúttal sebezhetővé válik, a krízisek kialakulására..” Egy serdülő pl. krízist élhet át partnerkapcsolatának megszakadásakor, és akkor is, amikor tanulmányai vagy munkája megkezdésekor elköltözik otthonról. Továbbá krízist élhet át akkor is, amikor szülei elválnak egymástól. A serdülő sajátos viselkedése vagy adott esetben viselkedészavarai nem magyarázhatók csupán a serdülőkorral, hanem tekintetbe kell venni a sajátos életeseményeket is.
Tekintsük át, befejezésként, az általunk javasolt krízismodell és szemlélet szerint a serdülőkor gyakorlatilag is használható krízis-pszichológiáját.