A SERDÜLŐKORI KRÍZISEKRŐL
Témánk szempontjából abból az egyszerű tapasztalati tényből indulunk ki, amit az európai kultúra és társadalomszerkezet pszichológiai vizsgálódásainál egyszerű hétköznapi tapasztalatként élhetünk meg. Nevezetesen: a serdülőkorú gyermekek minden családnál, majd mindegyik családszerkezetben, valamint a nagy szocializációs intézményekben /különböző típusú iskolák, képzési helyek, különféle klubok és ifjúsági szórakozóhelyek stb./ – különösen az utóbbi évtizedekben – egyre súlyosabb problémát jelentenek. A fent említett tapasztalati tényt tette vizsgálódás tárgyává a század első évtizedeitől, mind a pszichológia, mind a szociálpszichológia, a kriminológia, lényegében az ún. „embertudományok” majd mindegyike. Saját magam részéről meg kívánom jegyezni, hogy majd minden napomat serdülő fiatalok között töltöm, akik számos deviáns vonásuk mellett „zajosan” vagy kevésbé zajosan pubertáló fiatal fiúk. Az intézet szakembereivel folytatott beszélgetéseink többnyire e serdülő gyerekek krízisállapotáról, testi, lelki, szociális válságairól és e válságok pszichés lefutásáról szólnak. Kíséreljük meg ötvözni tapasztalatainkat és a tudomány megállapításait a serdülők színes, izgalmas de gyakran súlyos válságokkal átszőtt világáról.
A serdülőkor az iparosodó, technikai civilizáció lendületes fejlődésére épülő társadalmakban, már a század első évtizedeiben, a szociálpszichológiai jellegű (bár ugyanennyire kultúraantropológiai és összehasonlító kultúrtörténeti) elemzések, vizsgálódások tárgya volt.
A különféle indíttatású kutatásokból kiemelten Margaret Mead, Ruth Benedickt kultúraantropológiai munkáira gondolok. Valamint S. Freud immár sokadik kiadásban magyarul megjelent „Totem és Tabu” című munkájára; de hasonlóan jellegzetes e témában, a magyar származású Roheim Géza – újra megjelenő – igen érdekes, összehasonlító antropológiája is. Az említett munkák egyértelműen arra hívják fel a figyelmet, hogy a serdülés – amelynek tág határait napjainkban 12-18 év közé teszik – az ősi, primitív társadalmakban és kultúrákban egy viszonylag egyszerű, többnyire rituálisan zajló pár héttől egy-két hónapig húzódó beilleszkedés a törzs felnőtt tagjai közé. Nagyjából ez lehetne a summázása a kultúraantropológiai és szociálpszichológiai munkának. Ugyanezen tudományos leírások a modern ember neuroticizmusát, pszichoszomatikus zavarait akként magyarázzák, hogy a modern ipari társadalomnak bonyolult a szerkezete és a társadalomban a fejlődés igen megterhelő szellemi-testi teljesítményhez kötődik. Mindez különösen nehézzé teszi, a modern társadalmakban, a serdülést. Az a szociálpszichológiai aspektus válik világossá, amely szerint az egyedfejlődés biológiailag és pszichológiailag is érzékeny szakasza a serdülés terhelődik meg leginkább.
A serdülés pszichológiai vizsgálatai eleinte azokat a hormonális, enzimatikus változásokat hangsúlyozták amelyek a biológiai érést jellemzik, valamint a hormonális változásokkal együtt organikusan és pszichikusan is megjelenő másodlagos nemi jegyeket és a pszichoszexuális drive-ok felerősödését mutatják. A klasszikus pszichoanalitikus megközelítés- ha eltúlzottan is- rámutatott arra, hogy a pszichoszexuális fejlődés különös ellentmondást teremt a serdülő életében. Ennek az ellentmondásnak a „már tudom” és a „még nem szabad”, azaz a biológiai érettség és a társadalmi tiltás a lényege. Ezt az ellentmondást /”a már nem és még nem között”/ hangsúlyozta a klasszikus leró pszichológia is, amely a serdülés „titkait” naplók, szubjektív beszámolok, élménysorok alapján akarta megfejteni.
A mélylélektani orientáltságú iskolák közül külön ki kell emelnünk E.H Erikson fejlődés-lélektani modelljét, amely sikeresen ötvözte a kultúraantropológia, szociálpszichológia és a különböző mélylélektani iskolák eredményeit. A S. Freudnál ismert fejlődési stádiumai jóval tágasabb ölelésben Erikson azokat a szociális buktatókat és lehetőségeket is számba veszi, amelyek ugyancsak jellemzik az individuum fejlődéseit. Az Erikson-i fejlődésmodellban a serdülőkort az identitás elérése /az identitáskrízisekkel való sikeres túljutáskor/ azaz megfelelés a „ki vagyok én” és „merre tartok” kérdésekre való megfelelés jelenti.
Ma már a legtöbb fejlődéspszichológus megőrizve Erikson alapgondolatait úgy gondolja, hogy a serdülőkornak a „szerepkíséretek” időszakában kell lennie, amelynek során a fiatalok különböző viselkedésformákat, érdeklődési irányokat és ideológiákat fedezhetnek fel. Atkinson és Atkinson és munkatársaik megfogalmazásában: „a serdülőkorban sok hiedelem, szerep és viselkedésmód felpróbálható, módosítható, illetve elvehető az integrált én-fogalom kialakítására irányuló próbálkozások során. Az identitáskrízis ideális esetben a 20-as évek elejére vagy közepére megoldódik…amikor ez a folyamat sikeres, azt mondjuk elérte identitását…ez minimálisan azt jelenti, hogy elkötelezte magát egy ideológia, világnézet mellett.” /Rita L. Atkinson, R.C Atkinson és munkatársai: Pszichológia 376.old./
A fenti elemzésekből megrajzolható az a krízisfogalom, amit evolutív, vagy fejlődési krízisnek nevezhetünk. Ennek kontúrjait a mélylélektani iskolák, az összehasonlító antropológiai munkák, az identitáselmélet és az annak nyomán kibontakozó szociológiai identitása szerepelméleti kutatások adják meg. Ezek szerint az egyénre a serdüléssel nemcsak a szinte váratlan biológiai változások hatnak megterhelően, hanem a szociális tanulás elmélet szerint külön pszichológiai krízist jelent azoknak a szerepelvárásoknak való megfelelés, amelyet a társadalom vele szembe mutat.
A mindennapi gyakorlatomban is előttem játszódik le mindannak a megterhelő volta, amit az egyébként rossz illetve negatív családi háttér a gyermekeknél a serdülés egyébként is zűrzavaros /de igen színes/ korszakában az iskolázás megnövekedett követelményei, az áru-pénz, piacgazdaság többnyire könyörtelen kihívásai jelentenék. Úgy tapasztalom, hogy még az ún. normál családok gyermekeinél is a képzés és továbbtanulás lehetőségei napjainkban nyomasztó teherré válnak és a felnőtté válás serdülőkori testi-lelki nehézségeit külön krízissé teheti a munkanélküliség réme, a kultúra és értékválság számukra is nyomasztó képe.
Számukra tehát a serdülés folyamatai és krízisei a család, a szülök és a szocializáció társadalmi ágensébe ágyazottan jelennek meg. a serdülő a családban szüleivel az addigi identifikációk jó esetben sikeres sorozatán keresztül azonosul (identifikálódik). Ugyanakkor a kortárs csoport mintái, ill. a szubkultúra sajátosságai szinte centripetális erőt jelentenek, amelyek hatására nemzedéki ellentét, a kritika és a szülőktől való távolodás jelei nyilvánulnak meg, ez részint egészséges, mert az önállósodás a sajátos és egyedi én-kép kialakulását is segíti. Többnyire ezzel egyidőben súlyos terhet is jelent, mert az addig szeretett személyek, szokások, értékek szinte tönkre mennek és a környezettel való konfliktusokhoz vezetnek.
Dolgozatomban adottnak tekintem a szociális én fejlődésében óriási szerepet játszó identifikációk és azok Bandura által leirt szociális tanulás-elméleti jelenséget. Munkám elején már utaltam arra, hogy a serdülő korban a krízisek Erikson-i modelljét fejlődési krízisek néven tartjuk számon. Erikson 1963-as munkájában az identitás krízis mellett számbavette a fejlődési kríziseket, amelyek „olyan viszonylag hosszabb időszakok, amelyek során az élet más szakaszaihoz viszonyítva gyorsabban jelennek meg lényeges a fejlődéssel törvényszerűen jelentkező változások”.
A kríziselmélet kutatói (Lindeman, Caplan, Holmes) a krízisek kidolgozásában elsőrendűen esetleges kríziseket dolgozott fel modelljükben. Az esetleges kríziseket az jellemzi, hogy ezeket „egy adott időpontban hirtelen megjelenő sajátos életesemény váltja ki” (ilyen lehet pl. a serdülő éltében egy hirtelen fellobbanó szerelem, vagy pl. tanulmányai vagy munkája megkezdésekor elköltözik otthonról, vagy ha szülei elválnak, súlyos baleset, szülő halála stb.). Jacobson /1979/ krízismátrix elméletében összekapcsolja a fejlődési és az esetleges krízisek fogalmát. Leírása szerint a serdülőkori krízis is „néhány hónaptól néhány évig tartó olyan időszak, amely alatt az egyén nagy valószínűséggel él át többszörös érzelmi fenyegetettséget és amely alatt egyúttal sebezhetővé válik a krízisek kialakítására”.
Eddigi elemzéseim nyomán tehát a serdülőkort, mint kritikus életszakaszt részint egy, az emberi fejlődés pszichológiai, szociológiai, kulturális kritikus szakaszonként foghatjuk fel. Ebben a „krízisben” azok a sajátosságok és megnyilvánulások, amelyek a társadalmi szerkezet bonyolultságából adódnak.
Ezt a képet színezhetik azok a krízisek, amelyek ún. akcidentális, azaz esetleges krízisként jelenhetnek meg a serdülő életében.
Tapasztalatom és szemléletem szerint leginkább a bio-pszicho-szociális megközelítésmód adja kezünkbe a megértés pedagógiai kulcsát. A serdülőkkel foglalkozóknak, a serdülőkori krízisekben tekintetbe kell venni:
a/ A serdülőkor biológiai sajátosságaiból következő változásokat. Ezek az ismert serdülőkori képnek megfelelően átvezetnek a pszichológiai változások felé. Ismert a 12-18 éves korig terjedő periódusban a hirtelen növekedés, az ezzel járó mutációk, a „nyakigláb serdülő” eléggé gyakori organikus panaszai saját megváltozott arányaival való szembesülés. A hirtelen ébredő nemiség, a feltörő vágyak, mind mind-mind próbára teszik nemcsak a gyermeket, hanem a környezetét is.
b/ A pszichológiai krízis a serdülőkorban a környezettel való konfrontációk, a hirtelen hangulatváltozások, az érzelmek és indulatok szélsőséges ingadozásai jellemzik. Lényegében egyet lehet értenünk Erikson megállapításával, ahol sikeres esetben az ÉN olyan integrálódásához vezet, amely sikeresen olvasztja magába a korábbi identifikációk eredményeit. Számolni kell azonban azzal is, hogy az Én-integratÍv folyamatok számos korábbi modell, ideál elhagyását és eltávolítását is jelentik (szülői, ill. a felnőtt környezetben ismert és a serdülésig szinte bálványozott felnőttek).
c/ A serdülő szociális erőfeszítései arra irányulnak, hogy betagolódjon és sikeresen alkalmazkodjon a társadalmi normákhoz. Látnunk kell azonban, hogy a fiatalabb nemzedékek sajátos szubkultúrája – akár tetszik nekünk akár nem – sajátos módon formálja a felnövekvő nemzedéket.
Ma már egyáltalán nem egyértelmű, hogy a serdülők nemzedékei kivájnák a „hivatalos” felnőtt társadalom értékeit és annak kultúráját. Valaha – ha helyes történelmi arányértékkel szemléljük – ez az ellentét volt a felnőtté válás s ugyanakkor a nemzedéki ellentétek alapja. Sajátossá az teszi a képet, hogy a XX. század vége meglehetősen kaotikus, ellentmondásos és a piacgazdaság terjedése nagyon is kétségessé teszi a normál felnőtt társadalomba való beilleszkedés vágyát és esélyeit.
d/ A serdülőkor azért is kritikus időszak, mert napjainkban az egyébként is érzékeny serdülők számára alapvető értékek váltak kérdésessé és az akcidentális krízisek megjelenésekor a mai magyar társadalomban azok az ún. támogatásrendszerek, szolgáltatások égetően hiányoznak, amelyek a serdülő számára támaszt és biztonságot jelenthetnének.
A modern, nukleáris család érzelmi támasza, fokozott odafordulása csak igen szerencsés esetben jöhet számításba. Márpedig az esetleges krízisek /leggyakrabban kapcsolati krízisek, vagy a serdülőkre jellemző teljesítmény hullámzás, iskolai teljesítmény-csökkenés, valamint az iskolai és munka-erőpiaci zavarok, a felnőtt környezet pl. a szülök látható vergődése, értékválsága, a szinte tektonikus társadalmi változások között stb./ amint azt eddig elemeztük elemi erővel hatnak a serdülők egyébként is szenzitív biológiai, pszichikai fejlődésükkel is „megterhelt” személyiségére.
IRODALOM
1. ADELSON /ED/: Handbook of Adolescence Psychology, New York, Whileyss
2. BANDURA, A.: /1977/ „Social Learning Theory” -Practice Hall; Basic- Books, New York – 1969
3. BINET A.- MÉREI F. : „Gyermeklélektan” Bp. Tankönyvkiadó 1971
4. BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN-BRUNECKER GYÖRGYI : A gyermek és az ifjúkor pszichiátriája
5. BUDA BÉLA : A serdülőkor szociológiája, Tankönyvkiadó 1970
6. E.H. ERIKSON : Childhood and society, New York 1959
7. E.H. ERIKSON : Youth and Crisis; Basic Book, New York 1961
8. GOSLIN C.J. et.al.: Handbook of socialization
9. HAVAS OTTONÉ /szerk./: Serdülőkről TK. 1970
10. CLAUS-HIBSCH: A gyermekkor pszichológiája
11. M. MEAD: Man cultures and society;
12. MARCIA J.E.: Identity in adolescence
13. MÉREI FERENC: Pedológia Bp. 1947
14. RANSCHBOURG-POPPER PÉTER: Személyiségünk titkai
15. RANSCHBOURG JENŐ: Szeretet, erkölcs, autonómia Bp. 1972
16. RANSCHBOURG JENŐ: Harag, félelem, agresszió TK 1969
17. RITA L. ATKINSON, – R.C.ATKINSON – E.E. SMITH, – D.J. BEM: Pszichológia Bp. Osiris 1994
18. ROHEIM GÉZA: A csurungák népe
19. RUTH BENEDICKT: The neurosis of modern man
20. S.FREUD: Totem és tabu
21. S.FREUD: Álomfejtés
22. S.FREUD: Három értekezés a szexualitásról
23. G.CAPLAN: Principles of preventive psychiatry, New York Basic Books 1964
24. G.F.JACOBSON: Crisis-oriented therapy; in: Psychiatric clinics of North America II. 39-54. old.
25. BAKÓ TIHAMÉR: Verem mélyén. Könyv a krízisről; Cserépfalvi 1996
26. TELKES JÓZSEF: A kríziskoncepció, a családszemlélet és a kölcsönös segítségnyújtás elve a mentálhigiéniában. Alkohológia 1984.2.szám
27. P.E. SIFNEOS: Short-term Psychotherapy and Emotional crisis. 1972 Cambridge, Harvard Unipress
28. SZILÁRD JÁNOS-KÉZDI BALÁZS: Krízisintervenció; Kézirat 197
29. LINDEMAN, E. (1944): Symptomatology and management of acute grief. American Journal of Psychiatry 101: 141-148.o
30. HOLMES, T.H. – MASUDA, M. (1973): Life change and illness susceptibility. In: Scott, J.P. – Senay, E.C. eds.: Separation and depression, Washinghton; American. Association for The Advancement of Science 161-186.o.
31. HOLMES, T.H. – RAHE, R,H. (1967): The social readjustement rating scale. Journal of Psychosomatic Research. 11. 213.o.
32. HIRSCHOWITZ (R.G.) Crisis Therapy: A Formulation. Psychiatric Annales. 3. 33-47.o.