Az ember és világképének változásai – utak és tévutak a posztmodernig
Globalizálódó Falu Gazdát Keres!?
Az ember változásának dimenziói
E dolgozatban szemügyre kívánom venni azokat a változásokat, amelyek a tudomány és a hit polémiáiban egyre sürgetőbb erővel e vita átgondolására késztetnek. Amikor a hit és a tudomány feszültségeit, valamint az ember életérzésének és világképének alakulását kezdjük vizsgálni, tudatosan azt kell figyelembe venni, hogy ebben a konstellációban, mint az ember által generált és benne lecsapódó, őt, magát alakító, akár őt gyökeresen megváltoztató (sőt átalakító) jelenségeket és jelleget találunk. Elemzésem ebben eltér azon áttekintésektől, amelyek e jelenségeket tárgyalják.
Pszichológus – teológus vagyok és hosszú évek óta, egyre erőteljesebben érzékelem, hogy jelentős változások történtek és történnek azokban a nemzedék-sorokban, akikkel együtt dolgozom, együtt élek, és akik között élek. Mondhatnánk ez a világ rendje, de ez a gondolkodásbeli, erkölcsi, stílus és forma szerint is mélységes változás, amit leginkább e nemzedékek „Weltanschauung” –jának változásaként ragadhatnánk meg, több figyelmet érdemel. Különösen azoknak szükséges odafigyelni, elemezni és értelmezni ezt a változást, akik többnyire emberekkel foglalkoznak életük nagy részében, azaz „emberszakmát” űznek valamilyen minőségben és valamilyen jogosítvánnyal. Tudniillik ez a változás – minőségében és mennyiségében – jóval több, mint a nemzedékek közötti, szükségszerű és eleddig ismert, leírt bio-pszicho-szociológiai váltakozás. Ha csak ennyi lenne, akkor ez nem lenne több, mint kesernyés, vagy vigaszt kereső töprengés a váltakozó nemzedékek eltérő érzés és gondolatvilágáról. Írásom témája más dimenziókat kíván feltárni.
Ha saját szellemi fejlődésünket alaposabban szemügyre vesszük, valamelyes önismereti tisztességgel, látjuk és tanúsíthatjuk, hogy mi magunk is keményen küzdöttünk identitásunkért és világnézetünk kialakulása jelentősen nehezebb volt, mint apáink nemzedékeié. Sok kohorsszal, nemzedéksorral együtt, részesei voltunk azoknak, a tudományban, a világképben, és az életérzésekben jelentkező változásoknak, amelyek az új nemzedéksorokban már olyan erőteljesek és annyira felgyorsultak, hogy eddig nem tapasztalt mértékű átstrukturálódásról kell beszélnünk. Amikor az ember pszichés, szellemi rendszerei mintegy átíródnak, akkor e folyamatok jellegzetességeire súlyozottan kell felhívnunk a figyelmet.
Hasonlóképpen azt is súlyoznunk kell, hogy e folyamatok az ember alkotta világ (a kultúra) általánosabb és átfogóbb struktúráiban beállt jelentős változások és azokon keresztül ható erők következményei. Ilyen struktúrát alkot a tudomány, s kiemelkedően a természettudomány, legalább ilyen fontos struktúra a vallás, s ide sorolható a filozófia. Több elemet is fel kellene sorolnunk, pl. a művészetet, a zene és kép világát, de írásomban ezekre most nem térhetek ki.
A kulturális, szellemi és civilizációs változást akarom érzékeltetni, amely már itt van. Áthat mindent s így lesz mindennapjaink, globalizációnk és annak minden nyűge, pusztuló és pusztító környezetünk, pedagógiánk, tudományos erőfeszítéseink, egész létünk és a most élő, s az elkövetkezendő nemzedékek gondja. Mondhatnánk mindezt fejlődésnek, ha azt irány, vagy minősítés nélkül (jó, rossz stb.) tesszük, s nem lenne ez kifejezés más folyamatok jelölésére is fenntartott.
Jellemző e sokféle változási formára, hogy egyre kevésbé ellenőrzöttek, hatásukban jelentős a közvetett jelleg, és igen kevéssé bejósolható az a hatás, amit az emberre gyakorolnak. „Szigorúan véve az ember vágyairól és szükségleteiről a környezet, a kultúra, stb. dönt. Így bár a döntés szabad, azonos környezetben és kultúrában mégis ugyanaz”. Ekképpen szól a szabad akaratról és döntéseinkről a logika művelőjének állítása, s valahogy így szól a kultúrantropológia vélekedése, ami változások és az elkerülhetetlen választások közepette az ember „szabad választását” illeti.
Újfajta nép, másfajta raj…
Ezt a változást inkább az „eddigi” értékek alapvető átírása, a morális tar-talmak merész, s néha vakmerő relativizálása jelzi. Jellemzi továbbá a túlméretezett Én (Ego) belesimulása a nárcisztikusan konstruáltnak mondható, a fogyasztói kultúrát mindenek felett támogató, egyedinek jelzett, de tömegben gondolkodó s így globális uniformizáltságot teremtő világrendbe. S ugyanilyen alapvető jelleg a kommunikáció változása: már a „Gutenberg galaxis” utáni, sa-játos téri-idői szekvenciákkal, és az egyre tömegesebben fogyasztott, a média által kimunkált jelrendszerrel rendelkezik.
Pontosabban e változásban arról is szó van (hasonló súllyal!), hogy az objektiválható közeg, a változás másik vektora és ágense: a Világ (e helyen = a civilizációnak, a kultúrának és az ember által alkotott tudománynak és technizációnak, a globálissá váló társadalomnak az egésze) radikálisan és eddig az ember által még nem tapasztalt (s eddig át nem élt) gyorsasággal változott. Csányi Vilmos professzor „az optimális társadalmi sebességnek” ill. az attól való eltérésnek jelzi ezt. Ő a következőképp jellemzi, amiről fentebb írtam: „a felnőtt ember szociális, kulturális lény, amely egy adott környezetben nőtt fel és sok szempontból visszafordíthatatlan fejlődésen ment keresztül. Élményei, kapcsolatai alapvetően meghatározzák véleményét a világról, és azt is, hogy mire hajlandó, mire képes. A mai társadalmi, technikai változások sebessége sokszorosan felülmúlja azt, amivel meg tud birkózni, pusztán élettani okok miatt.”
Sokféleképp megfogalmazható az a „rálátás”, amit itt érintek, talán József Attila írta le a legtalálóbban:
„Új nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.”
Sokan és sokféleképpen elemezték e sorokat, itt én most a „Weltanschauung” radikális változásának foglalataként idéztem. Azaz talán ebben az új században érik meg annak a radikális változásnak a „gyümölcse”, amely világképünkben, és ezzel együtt gondolkodásunkban is végbement. Óvatosan azt kell írnom, hogy (ami ennek az átalakulásnak az objektív „vektorát” illeti): a világképben ill. ma már inkább természetképben, ez a változás közel három évszázada zajlik. Olyan jelzővel tudnám ezt leírni, amely eléggé távoli a tudományosan elfogadhatótól, mégis tudjuk, hogy van: az a (világnézeti, kulturális) „légkör” változott meg, amelybe az utóbbi század nemzedékei beleszülettek. Nos ez a „légkör”, az elmúlt két-három évszázadban, fokozatosan (és mégis egyre gyorsulva) megváltozott.
Ami a kulturális, civilizatórikus, társadalmi és gondolkodásbeli változás légkörébe „beledobott” nemzedékek „másfajta raj” voltát jellemzi, azt Csányi Vilmos merészen és pontosan ragadja meg, amikor – már idézett – humán etológiájában leírja az emberre ható következményeket. Csak két pontot érintek most, a változás perdöntő, és eddig nem tapasztalt jellegének leírására.
Az egyik: fejlődésünk – a címben is érintett -„globális” jellegének kérdő-jele: „Meddig tekinthető egy globális társadalom emberléptékűnek? Túllép e az evolúció az emberen? Az ideafejlődés szétrombolt minden hagyományos, emberi léptékű biológiai kapcsolatokon alapuló csoportszerveződést, a törzset, a klánt, a bandát, a nagycsaládot, a nukleáris családot. Az emberiség ma atomizál-va van. Az ideák kiszolgálása, az embergépek építése kapcsolat nélküli, jól szervezhető emberi atomokat kíván. Ezek létrejöttek, és folyik a nagy globális építkezés. Lesz e értelme a nagy, végső, globális reprezentáció tartományának?”
Még egy pontot érintenem szükséges, hogy érzékeltessem a változás „egészen más és átfogó” jellegét: „A modern társadalom legmélyrehatóbb beavatkozása az emberi természetbe az volt, hogy lerombolta a kis kultúrákat elválasztó határokat, tönkretette a zárt, szemtől szembe csoportokat. Ez a folyamat még csak nem is új keletű… A csoportkultúrában élő ember számára miden, ami jó és elfogadható, az megvan az adott kultúra globális reprezentációiban.… Amikor a zárt csoporttársadalom kinyílik, az egyén hamarosan sokféle kultúra hordozójával találkozik…Vita és összehasonlítás kezdődik. A kis kultúra nem adott módot a válogatásra, a jó és csak jó volt adott. És sajnos az evolúció a választásra nem készítette fel az embert… Az az utasítás, ami egyik viselkedési komplexben hasznos, nem biztos, hogy jó a másikban. A komponensek egymásra épülése veszett el…Elveszett a lojalitás, az önfeláldozás, a morális támogatás, és még a közös akciók is korlátozottak, amelyek korábban a csoport-, valamint a párkapcsolatokat létrehozták és jellemezték. Maradtak a kompromisszumok, a szüntelen védekező állapot, a csoportok közötti kapcsolatok racionális taktikái, lojalitás helyett az egyezkedés kultúrája”. A humán etológusok és a társ szakmák műveli (pszichológusként magam is) a változásokat, nagyjából, hasonlóan értékelik.
Elemzésükben és annak a jelenre, s a várható jövőre vonatkozó, tovább-gondolásában e változás úgy írható le, hogy a sok tízezer éves genetikailag kódolt viselkedésszekvenciák „már nem” irányítják, illetve egyre kevésbé irányítják az embert, és ez a változás egyetemes. Kihat a csoport és az egyén viszonyára (eltolódás a szélsőséges individualitás felé), kiiktat működésmódokat, amelyek védtek; és amerre most megyünk, ott nincsenek örökléstani útjelzők és nincsenek kódolt választási lehetőségek sem. Írásom befejező elemzéséhez érve, kérem az olvasót, lapozzon e helyre vissza, hogy ez az összefüggés még érthetőbb legyen!
Tágabb teret tekintve: rohamos változásoknak voltunk és vagyunk tanúi és átélői az európai kultúrában. S, amint azt át tudom tekinteni szerte a világon, más és más léptékben, de minden kultúrában és a föld minden népe között ennek legtöbb jegyét megtaláljuk.